Egy álomvilágban az idő is másként viselkedik.
A MyDearest ismét elővette az írógépet, és egy izgalmasan csavaros történetet tett le az asztalra. Kicsit több, mint két évvel az Altdeus: Beyond Chronos után érkezett meg a Dyschronia: Chronos Alternate, ami a japán csapat Chronos univerzumában játszódik, ám ezúttal több évszázaddal az Altdeus történések után.
A bolygó felszíne továbbra is zord, de az emberiség a földalatti bunkerekből szép lassan kijutott és városállamokat alapított szerte a bolygón, hogy kisebb közösségekben éljenek. Az idilli világ viszont nem nagyon jött el, mivel az emberek egy részének vannak különleges képességei, és bizony a társadalom elkezdte ezeket az embereket kiközösíteni, majd üldözni. Ők az úgynevezett variantok.
Van viszont a világon egy hely, egy város, ami befogadja ezeket a variantokat, ez a KaiROS védelme alatt álló Astrum Close. Ez a város egy kísérleti létesítmény, amit egy professzor, Albert Rumford alapított, és az itt lakók szinte mindegyikének a testében nanotechnológia gondoskodik a biztonságukról és a lelki egészségükről. A lakók lényegében ébren álmodnak, a város ugyanis a nanogépek segítségével kivetíti az álmokat, és egy közös élmény részeként, egy kiterjesztett valóságba helyezi a lakosokat.
Ennek köszönhetően a városban a bűnözés 0.001 százalékos, vagyis mindenki boldog, elégedett, senki nem szorul arra, hogy bűncselekményt kövessen el, ebben az éber álomban nem is lenne rá lehetősége.
Akadt viszont egy kis probléma. A város alapítóját már a játék elején megölték. Szinte lehetetlen, hogy olyan személy vigye véghez a gyilkosságot, akiben ezek a nanogépek benne vannak. Vannak viszont olyanok, akik nem részei ennek az álomvilágnak. Ilyenek a variantok, de vannak olyan lakosok, akik nem kompetibilisek a KaiROS-szal, vagy egyszerűen egy másik városból jött idegenek. Vélhetően ezen csoportok között lesz megtalálható a gyilkos.
Mi egyfajta nyomozóként hamar megkapjuk az ügyet, egy robot asszisztenssel, Lily-vel pedig neki is látunk a bűntény felderítésének.
Mivel a hősünk, Hal Scion is egy variant, így különleges képességünket kell használni a nyomozás során. Bizonyos részecskékkel töltött tárgyak megérintésével Hal képes látni a múltat, sőt, akár bizonyos szintig manipulálni is azt. Az időutazó képességével tehát ki kell derítenünk ki volt a gyilkos, hogyan és milyen indítékkal ölt.
Hal-nak vannak mostohatestvérei is, akikkel együtt nevelkedett, mindannyian variantok. Külön kiemelendő közülük Maia, aki nem a múltat, hanem a jövőt képes látni, viszont egy kísérlet miatt évek óta kómában fekszik. Természetesen nekik is lesz közük az eseményekhez, ám az Altdeusban látható Coco-hoz vagy a Tokyo Chronos féle Lowe-hoz képest nem mindentudó karakterekről van szó, hanem Hal-hoz hasonló áldozatokról.
A játék tehát több elemből áll. Alapvetően Hal életébe nyerhetünk betekintést, miközben nyomozunk, összegyűjtjük a nyomokat és bizonyítékokat, illetve megvádoljuk, esetenként bebizonyítjuk, hogy ki volt az elkövető és miért.
A Dyschronia viszont egy három epizódból álló játék. Mivel nagyon nem szeretnék spoilerezni, ezért a történetről a továbbiakban annyit, hogy bizony lesznek fordulatok, ha játszottál a Tokyo Chronosszal vagy az Altdeus-szal, akkor bizony számíthatsz arra, hogy nem lesz ilyen egyszerű megtalálni a megoldást a rejtélyekre, ami ráadásul a város pusztulását is magával hozhatja.
A darabokra való osztással én nem értek egyet. A játék történetét tekintve csak akkor lesz egész, ha mindet végigjátszod, tehát, ha megszerzed az epizód egyet, egészen biztos vagyok benne, hogy a cliffhanger vége miatt késztetést érzel a folytatás megvásárlására. Éppen ezért javaslom a PlayStation VR2 játékosok számára a Bundle csomag beszerzését, kár a DLC-vel többet fizetni. Ha tetszett a korábbi két MyDearest játék, akkor ebbe is belevághatsz, csalódni nem fogsz.
Viszont visszatérnék magára a játékra is. Dyschronia már régóta megvásárolható, így rengeteg értékelés született vele kapcsolatban, nem is beszélve a díjakról, amiket elnyert. A MyDearest joggal lehet büszke a játékaira, ugyanis történeti szinten nehéz párját találni ezeknek a címeknek VR-ban.
Fontos azonban megjegyezni, hogy míg a Tokyo Chronos és az Altdeus Visual Novel cím volt, vagyis minimális interakciót követelő, inkább 100% történetközpontú élményekről volt szó, itt már nem ez a helyzet. A Dyschronia egy kalandjáték, ahol össze kell gyűjteni a továbbhaladáshoz szükséges dolgokat, ami rendszerint ugye a nyomozáshoz kapcsolódnak.
A kalandjáték jellege mellett viszont továbbra is erősen történet központú marad, ám mégis, a gazdag történet igazából csak lelassul a fölösleges mászkálásoknak és gyűjtögetéseknek hála. Sajnos szerintem a Chronos sorozatnak nem áll jól ez a fajta játékmenet, mivel fárasztóan lassúvá válik az előrejutás, miközben a játék maga szinte semmivel sem nehezebb, mint a VN elődjei.
Ha valahova el akarok menni, valaki elkezd hozzánk beszélni, akkor végig kell hallgatni a mondandóját. Ezzel nem is lenne semmi gond, de ezek közben fölösleges animációk vannak, például a karakterünk lehunyja a szemét, sötét lesz, így ilyenkor csak hangokat hallunk, majd kinyitja és megváltozik valami a környezetünkben. Mindez viszont lassan, lenyomhatatlanul. A karakterünk lassan gyalogol a különböző pályarészek között és ez a hosszú pislogás, illetve az indokolatlan hosszú töltőképernyők tényleg megakasztják a játékot.
Az Altdeus az egyik olyan cím, amit 100%-ra kivittem az achievementek tekintetében. Sosem szoktam ilyet csinálni, ám mivel kíváncsi voltam a teljes történetre, ezért minden időszálat végigpróbáltam. Az első epizódban a Dyschroniában még aktívan próbálkoztam minden információt összegyűjteni, ami szükséges lehet a teljes kép megalkotásához, de az epizód kettőre minden türelmem elfogyott. Van ugyanis egy olyan játékelem, amikor körülöttünk megjelennek az álmodó emberek halak formájában és velük beszélgethetünk. Ezzel még nincs is gond, viszont ez az AD nevezetű mód sajnos nagyon lassan tölt be, több másodperc, mire átvált a játék a kékes színárnyalatú halakkal teli módba, és én ezt minden pályarészen 10-15 másodperces szünteléses dolgot már a későbbi epizódokra meguntam.
A másik, hogy ebben az AD módban találkozhatunk olyan emberekkel is, akik bajban vannak, a lelki állapotuk veszélyesen rossz szintre emelkedett, a gyilkosság híre ugyanis megrázta őket. Ezeken az embereken mi tudunk a nanotechnológiát irányítva segíteni.
Legalábbis ez az elképzelés, a gyakorlat viszont az, hogy lassan belépünk az AD módba, odamegyünk az emberhez és perceket fogunk elcseszni egy olyan egyszerű, de lassan haladó memóriajátékra, amit egy idomított varjú is meg tudna oldani. Megjelenik előttünk pár jel, bizonyos sorrendben felvillannak és meg kell ismételni a mintát. Ennyi. Mindezt lassan, unalmasan és fölösleges nyüszögések mellett.
Szerintem a VR ezen generációjában az ilyen egyszerű minijátékok megengedhetetlenek, ha más nem, a Half-Life: Alyx-ban látható volt, hogy mennyi lehetőség van ilyen jellegű puzzle létrehozásában. Ez a kis memóriajáték megőrjített, pedig kiemelten fontos ahhoz, hogy megismerjük a játék történetét. Minden egyes gyógyítással ugyanis egy leírás nyílik meg, ami a város múltjával kapcsolatos. Nagyon érdekes leírások ezek, de nem annyira, mint amennyire bugyuta és ostoba „játékkal” kell szenvedve kinyitni. Konkrétan dühítő, hogy ilyen dolgok akadályozzák az információhoz jutást.
Összességében tehát a játékmenet nagyon le van lassítva, a puzzle elemek legnagyobb része bugyuta, alig van pár helyszín, a helyszínek közötti lassú töltés viszont sajnos csak megakasztják az élményt.
A játék grafikáját sem tudom dicsérni. Ez nem a MyDearest első játéka, már van tőkéjük és tapasztalatuk is arra, hogy valami igazán látványosat hozzanak ki. Ehhez képest a Quest 2-n látható alacsony felbontás és más optimalizálást segítő, ám amúgy rondító elemek bizony szörnyen néznek ki. A karakterek maguk zseniálisan jók, a mozgásuk is sokat fejlődött, de a világ, illetve annak grafikája nagyon bugyuta. A Population One, Breachers, Red Matter, mind jobban vannak optimalizálva, még hamarabb is betöltenek, interaktívabbak, mégis szebbek. Erre a fajta látványra nem lehet kifogás a Quest 2 teljesítménye, hiszen a híresen optimalizálatlan poligon vadnyugatnak számító VRChat is képes magasabb felbontáson és szebb eredménnyel üzemelni 30 jelenlévő széteffektezett élő emberi avatarral is. Sajnos tehát a Dyschronia csúnya, nem hozza a megfelelő látványt és felbontást, pedig az animés grafikával bőven meg lehetne oldani, hogy tündököljön.
Dyschronia tehát ott van egy nagyon erős történettel, viszont egy olyan bugyuta és rosszul sikerült keretrendszerbe van berakva, ami csak lehúzza, sőt el is rontja az élményt.
Pedig a szinkron nagyon jó. Ismét japánul ugrottam neki, de aki az angol nyelvet preferálja, az is megtalálja a számításait. A hangok zseniálisak, a játékuk hihető, a karakterek élővé válnak a színészeknek köszönhetően. Egyszerűen tényleg belekerül az ember ebbe a világba, és amikor jól működik, akkor pedig tök jó élmény vele a játék.
Vannak ugyanis olyan irányítottabb részek, amikor egymást követik az események. Ilyenkor tényleg ügyesen viszi a fonalat a Dyschronia.
Akkor van gond, amikor ezeknek a részeknek vége van, hiszen a több órás játékidőt a már leírt problémák duplázzák. Volt például az epizód kettőben egy olyan fél, vagy talán egy órás rész is, amikor az égadta világon semmi nem történt, körülbelül 5 perc sztorit tudtak az idegesítő játékmenettel úgy elhúzni, hogy konkrétan idegesített az egész. Érdekes volt a történet, az, ahogy megismertük a Hal korábbi életét, de basszus, nem hiszem el, hogy tényleg az ehhez hasonló a résszekkel akarták a játékidőt menyújtani, csak azért, hogy elmondhassák, milyen hosszú élményt kínál a játék.
A Dyschronia ugyanis nem rövid. Az első rész nagyjából 7 óra alatt kivihető, utána 5-5 óra a két másik epizód, úgy, hogy eljussunk a lezáráshoz. A játék több befejezéssel is rendelkezik, illetve a mellékküldetésekhez is vissza lehet térni, szóval a 17 órás játékidőt rendesen ki lehet nyújtani, de az akadályozó és lassító elemek miatt nem mindenkinek lesz hozzá idegzete, hogy többször nekiugorjon egy-egy fejezetnek.
Összességében viszont nagyon tetszett a Dyschronia mindhárom része. A sztori elviszi a hátán az egészet, én magam viszont sajnálom, hogy a Visual Novel elemek helyett egy döcögős kalandjáték lett belőle. Sajnálatos módon az, hogy folyton megállít a játék a hosszú pislogásokkal nem belevisz az élménybe, hanem kirúg onnan. Pedig láttuk, hogy meg lehet oldani a történetmesélést folyamatos módon, tudom, hogy az Alyx minden VR cím csúcsa, de onnan lehetett volna ötleteket meríteni, hogy miközben például hozzám beszélnek, ne legyek lecölöpölve a földbe, úgy, hogy még a forgási lehetőségeim is elvesznek. Sajnos Hal Scion teste nem lett az én testem a játék folyamán, ez pedig egy VR címben kritikus hiba, mivel pont erről kéne, hogy szóljon az egész, én legyek az, aki ott van az adott térben és időben.
Nem rossz játék ez, de mint játék, ne várj tőle sokat, de ha szereted a tudományos fantasztikum történeteket, akkor viszont ajánlom, bár a közepesnél erősebb nyelvtudás azért szükséges, hogy élvezni tudjad a művet. Történet tehát izgalmas, érdekes és persze ötletes.
Ajánlani mindenképpen tudom, de feltétel nélkül csak akkor, ha tetszett a Tokyo Chronos vagy az Altdeus: Beyond Chronos, mert ez esetben meglepetés nem érhet.
A játékot a MyDearest biztosította számomra tesztelésre. A játék július 13-án jelenik meg Quest 2-re és PS VR2-re.
Legutóbbi hozzászólások